Édes élet Campaniában

Amikor nyár közepén Noémi felkért ennek a posztnak a megírására, kicsit ambivalens érzéseim támadtak. Egyrészt nagyon megtisztelőnek tartottam, hiszen magam is nagy rajongója vagyok a Kedvenc Otthonnak, másrészt pedig nem voltam túl boldog, hogy fényképezőt is kell vinnem az idei nyaralásra.


Nos, mióta a gimi utáni első évben abból éltem, hogy különböző női kiadványoknak fotóztam, na, azóta van fóbiám a kameráktól. Az ötlet viszont határozottan tetszett, hogy az egyik kedvenc régiómat - Campania tartományt - ennek kapcsán ezúttal egy kicsit más aspektusból figyelhetem meg. A blog profiljából adódva igyekeztem ugyan a "lakberes" témánál maradni, azonban feszítővasat és betörő felszerelést mégsem csomagolhattam a bőröndbe, ugye hát a húsz kiló az húsz kiló! ;)

Azt már rögtön láttam, hogy vizuálisan merőben más lesz ez a poszt, mint Noémié, köszönhetően Észak- és Dél-Olaszország eltérő építészetének és kultúrájának. Míg Padaniában szép, szabályos, úgy ahogy rendezett palazzók sorjáznak, addig délen az egymásra való ráépítkezés, a toldozás-foldozás, a vezetékek és a csövek homlokzaton való elvezetése, a kissé szemetes utcák és a "dzsumbujos" városkép a jellemző (nem hiába tartja magát a rosszmájú északi mondás: "Afrika Rómától délre kezdődik."). Hét éve jártam először itt, akkor az egész nyarat itt is töltöttem, ez az idő pedig bőven elég volt arra, hogy egy életre beleszeressek a helyi dolce vitába.

Nápoly egy kb. Budapest méretű város a Vezúv lábánál, amely sokak szerint inkább hasonlít egy latin-amerikai metropoliszra, mintsem egy európaira. A két elitebb városrésznél (Vomero, Posillipo) én mindig is jobban kedveltem a belvárost (centro storico), itt laknak a vérbeli (és a szegényebb) nápolyiak, na meg mi is a családommal, amikor a városba látogatunk. Egy oltárt mindenképp be akartam tenni a posztba - ez az élénk türkiz darab pedig különösen megtetszett az egyik szegénynegyedben -, hiszen szinte minden utcában, sikátorban van belőle egy-kettő, hol szebb, hol giccsesebb, hol művirágosabb. Bár a templomok falai még nagymisekor sem dudorodnak ki (persze van belőlük 500-600 darab), a (szentekben való) hit mégis nagyon fontos, lévén a város jóléte is nagyban függ attól, hogy a mártírhalált halt védőszent, San Gennaro alvadt vére a nápolyi csoda napján minden évben ismét folyékonnyá válik-e. 

Az egyik kedvenc épületem a Stazione di Montesanto, az egyik elővárosi vonat végállomása. Egy közeli sikátorban volt anno hét éve a mi bassónk is, az a tipikusan nápolyi lakásforma, amelyben a helyiek jó nagy része is él. Ezek kb. 30-40 nm-es, utcáról nyíló, sötét, levegőtlen, galériázott zugok, ahol nemritkán akár három generációnak is össze kell zsúfolódnia (ennek fényében teljesen érthető, miért is töltik szívesebben az utcán az idejüket). A másik épület éppen az ellentéte ennek a világnak, a Galleria Umberto I. egy tipikusan századfordulós passzázs, ahol a luxuskávézók és üzletek kínálatából lehet válogatni. 

A Spaccanapoli Nápoly egyik legrégebbi utcája, amely keresztülszeli a történelmi belvárost, rengeteg kis üzlettel, ötvencentes körömlakkárustól sekrestye kiegészítősön át a reverendaszabóságig. A Vomero dombjának alsó korzóján bizony még én is elmormoltam gondolatban pár fohászt: soha többé nem kérek semmit, csak itt egy ilyen tetőteraszos lakást! 

Bár az utazás tervezgetésénél úgy tűnt, egy hét igazából mindenre elég lesz, rá kellett jönnöm, ha még vásárolgatni is szeretnék (és ki ne szeretne, amikor a hasított bőr mokaszinok kánonban dúdolják szirénéneküket a kirakatok mögül), pár dolgot le kell húzni a listáról. Így ment a levesbe a Vezúv krátere és a pompeji romok is, egyrészt mert már jó párszor láttam mindkettőt, másrészt mivel a poszt szempontjából sem voltak fontosak, elvégre nem sok ELLE Decort vagy Casa VOGUE-ot kézbesíthet sem itt, sem ott a postás. ;) Szóval, miután sikeresen legyőztem a bennem lakó Rebecca Bloomwoodot, vissza-visszatártem a kedvenc helyeimre a környéken. 

A Szicíliai Kettős Királyság egykori Bourbon-uralkodói igazán tudtak élni, hiszen bár volt Nápolyban három hatalmas palotájuk, építettettek egy még nagyobbat onnan harminc kilométerre, Casertában. Az "olasz Versailles"-nak is nevezett palotakomplexum igazi rokokó agyszülemény, 1200 szobával, 56 lépcsőházzal és egy több mint 3 km hosszú franciakerttel. 

A magazin szerkesztése során kiemelt szempont nálunk, hogy megmutassuk: a különböző stílusok és a teljesen eltérő minták vagy színek korántsem ellenségei egymásnak (én magam ráadásul kifejezetten nem is komázom a minimalizmust vagy a stílustisztaságot), így most a palotában is a Keith Haring kiállítás fogott meg leginkább, ahogy remekül megfér a rokokó/empire indákkal. 

A palota angolkertjébe épp zárás előtt érkeztünk, szóval csak úgy kutyafuttában nézelődtünk. Örömmel nyugtáztam, hogy a kedvenc elhagyatott üvegházam még teljes, szépséges leamortizáltságában megvan, nem sikerült felújítani, miképp a kis tavat körbeölelő neorómai csarnokot sem. 

Amit semmi esetre sem szerettem volna kihagyni még a programból az a gyönyörű Amalfi-partvidék Nápolytól 40-50 km-re délre, ahol ma már szinte lehetetlenség ingatlanhoz jutni, ha az ember nem annyira szerencsés, hogy oda születik, vagy nem éppen szemtelenül burzsuj. A megközelítése igen egyszerű, vagy autót bérlünk, vagy pedig felülünk a Circumvesuvianának nevezett Vezúv körüli hévre, majd Sorrentóból buszra szállunk, amely nagyjából egy óra alatt lavíroz végig a meredek sziklafalak és szakadékok között Amalfiig. Az alábbi képek mind Amalfiban készültek, mivel miután Positanóban lecsekkoltam, hogy egyetlen darab Raoul Bova sem lóg az ablakban az ő fehér ruhás Diane Lane-jéről ábrándozva, akivel megörvendeztethetném a hölgyolvasókat, így positanói látképekért tessék csak belökni a Napsütötte Toszkána DVD-t! 

A sorrentói dokumentáció elmulasztására már nincs ilyen plátói mentségem, csak a száraz fizika: vagy a fényképezőgép vagy a fürdőnadrág fért bele a táskámba. Az utóbbi mellett döntöttem...

A környéken mindenhol nagy divat a majolika, ez a színes-mintás csempefajta. Persze a választékból sehol sem hiányozhat a giccs sem, mint amilyen a híres pompeji mozaik, a Cave canem remake-je. 

Tekintve, hogy az utóbbi egy évben napi szinten foglalkozom luxusmárkákkal, illetve gyakran látogatom a hazai luxusüzleteket is, kíváncsian vártam, idén vajon milyen hatással lesz rám a luxus koronázatlan szigete, Capri. (Balázs a Gentlemen's CHOICE prémium férfimagazin művészeti vezetője és divatszerkesztője is egyben - a szerk.).

Legalábbis a korábbi öt alkalommal, amikor a szigeten jártam, meglehetősen komoly erőfeszítésbe telhetett elrángatni a családomnak az Hermés vagy a Dior kirakata elől. Nos, immár bizton állíthatom, nyugaton a helyzet változatlan, Capri még mindig egyvalamiről szól csak: luxus, luxus és luxus. Viszont ez olyan dózisban, hogy háromszáz méteren belül, 4 db (!) különálló Salvatore Ferragamo üzlet is van, egy a nőknek, egy a férfiaknak, egy a táskáknak és egy a cipőknek, elvégre ne kelljen már nyomorogni, na!

Idén sajnos meglehetősen keveset láttam errefelé a kedvenc mediterrán virágomból, a bougainvilleából, ez is már egy szegény, elszáradni igyekvő példány. 

A sziget másik oldalának tetején eddig csak egyszer voltam, holott Anacapri városka sem kevésbé bájos jóval híresebb nagytestvérénél. A kulcsszó mégpedig az, hogy más. Anacapri tényleg olyan, mint egy kisváros egy pazar olasz szigeten, körülvéve a lenyűgözően tiszta tengerrel. Nem is akar versenyezni a túloldalon lévő "mediterrán Beverly Hills-szel", ahogy láttam az egykori, elegáns Valentino szalon helyén is már egy teljesen normális bolt üzemel. De ez jól is van így, hiszen aki pihenni és feltöltődni jön Caprira (akár egy kicsit alacsonyabb árfekvésben), az is megtalálja a számításait, és persze az is, aki ezüstkanállal a szájában jött a világra. 

Szintén csak menteni szeretném a mundér becsületét, hogy nem lustaságból nem fotóztam lakberüzletekben, hanem mert az ott látott termékek nagy része a hazai forgalmazók kínálatában is elérhető, mi is rendszeresen bemutatjuk őket a magazin bazároldalain. Na meg, talán a témához nem is igen passzolt volna, ha mondjuk a Rochebobois-ban elkezdek kattogtatni. Ez a kirakat is csak azért került be, mert tetszett a türkiz szék rajta a fekete-fehér nyomatokkal és a natúr kiegészítőkkel. 

Ismét csak Nápolyban lőttem ezt a képet az egyik nagy kedvencemről, a la Feltrinelli könyvesboltlánc egyik tagjáról. Gyerekként kifejezetten utáltam őket, nemigen kötött le a sok olasz könyv, ma viszont úgy gondolom, hogy a világ egyik legjobb munkahelye lehet: kellemes klíma, a papír finom illata, egyfajta megfoghatatlanul jó hangulat, és az olasz borítók grafikájának vizuális bravúrja veszi körbe az embert. Kell még ennél több? 

Persze botcsinálta bloggerként igyekeztem tanulni a profiktól, úgyhogy az életem kockáztatásával én is beszereztem a posztot kommentelők vagy lájkolók számára egy ajándékmagazint. Az egyetlen újságárust, ahová megérkezett már a Marie Claire Maison Italia szeptemberi száma a Forcella kerület határán találtam, ez a városrész a camorra (nápolyi maffia) székhelye. Szóval alább a lapszám, egy bárban magam is tanulmányoztam a kedvenc nápolyi sütim, egy babá (rumos piskótaféleség) társaságában. Mindkettő remek volt!

Végezetül pedig itt a szám, amelyet szerintem a legtöbbször hallgattam meg az út alatt: a Circumvesuvianát belengő koraesti tompultság, a Vezúv sziluettje a naplementében, a tengertől sós levegő illata és a mindig szuperszexi Giorgia.

Szólj hozzá!